Színes, magyar, kaland-steampunk képregénytrilógia hivatalos oldala

Kittenberger


Ördögkatlan fesztiválon jártunk

2017. augusztus 07. - Kaputykin

Fekete kéz

Bár ekkor még nem tudja, de Damaszkin joggal dühöng a bácskai birtokának ajtajára felnyomott, egyszerű gyerekcsínynek tűnő fekete kéz miatt. Évekkel később, 1914-ben ugyanis a Fekete Kéznek nevezett szervezet tagjaként gyilkolja majd meg Gavrilo Princip az osztrák trónörököst Szarajevóban, ami közvetve az I. világháború kirobbanásához vezetett. 

A valóságban Fekete Kéz elnevezésű titkos nacionalista szervezetet szerb katonatisztek alapították. Céljuk nagy általánosságban a szerb nemzet egyesülése volt.

1908-ban a Balkán, és különösen Szerbia már javában forrongott: az Osztrák-Magyar Monarchia ebben az évben változtatta meg a megszállt Bosznia-Hercegovina birodalmon belüli státusát - okkupálásról (megszállás) annektálásra (a birodalomhoz csatolás) - mire a tartományokra igényt tartó Szerbiában a Monarchia területi épsége ellen olyan mérhetetlen izgatás indult, hogy a Monarchia kénytelen volt Szerbiát ultimátummal kötelezni az izgatást irányító Narodna Odbrana nevű társadalmi szervezet feloszlatására. 

A szerb tisztek által szervezett anarchista összeesküvés, mely eddig Szerbiában a belpolitikai helyzetet kívánta megváltoztatni, nem sokkal később - Egyesülés, vagy halál - néven "terror-szervezetté" változott, mert alapszabálya szerint a "terrorista tetteket" előnyben részesítette a szellemi propagandával szemben, s most már idegen országokban is tervezett gyilkosságokat, elsősorban külföldi uralkodók, magasabb rangú főtisztek, kormányfők ellen. A szervezetet ekkorra már  "Fekete Kéz"- nek (Cserna Ruka) is nevezték, vezetője pedig az 1903-ban Sándor szerb királlyal és feleségével végző Dragutin Dimitrijevic (akit hatalmas termete miatt Ápisznak neveztek) , a szerb titkosszolgálat vezetője lett, helyettesei Vukovic és a rókaképű Tankosic őrnagy voltak. A Fekete Kéz tagjai a szerb hadsereg tisztjei, főképpen törzstisztek, magas rangú szerb kormányhivatalnokok és az I. és II. Balkán-háború véreskezű szerb szabadcsapatainak katonái, - a komitácsik - voltak.

Forrás: Wikipedia

Történelmi háttér: II. Lipót belga király

II. Lipótról (1865-1909) bevezetésként csak híres mondását érdemes lejegyezni, mely a király felfogását híven tükrözi az uralkodásról: Egy kis ország kicsinyes alattvalóinak a királya vagyok.

Egy korabeli brit történész pedig így jellemezte:„modern köntösbe bújt Attila, és a világ jobb hely lenne, ha meg sem született volna.”

Lipót abban hitt, hogy egy ország csak akkor lehet nagy, ha tengerentúli gyarmatokkal rendelkezett és mindent megtett annak érdekében, hogy Belgiumnak is gyarmatot szerezzen. A belga kormány és a belga nép azonban nem volt érdekelt, és Lipót egy idő után már csak arra törekedett, hogy személyes befolyása alá vonjon egy területet. A belga kormány ebben támogatta, és pénzt is kölcsönzött neki.

Számos sikertelen afrikai és ázsiai próbálkozás után 1876-ban létrehozott egy társaságot, amely látszólag nemzetközi tudományos és emberbaráti tevékenységgel foglalkozott – ez volt az Afrika Nemzetközi Társaság.

1876-ban a társaság álcája alatt felbérelte a híres felfedezőt, saját személyes barátját, Henry Morton Stanley-t, hogy a Kongó folyásvidékét feltérképezze. Stanley expedíciója során számos szerződést aláíratott a helyi törzsi vezetőkkel, amelyekben azok földjüket Lipótnak adományozták

 Ezután széles körű nemzetközi diplomáciai manőverek következtek, amelyek eredményeként az 1884-85-ös Berlini Konferencia végén 14 európai nagyhatalom és az Egyesült Államok elismerték Kongó önállóságát, a területet pedig Lipót személyes felügyelete alá helyezték. 1885. február 5-én alakult meg az abszurd nevű Kongó Szabadállam (később Belga Kongó, majd a Kongói Demokratikus Köztársaság), amelynek területe 76-szor nagyobb, mint Belgium. Lipót a területet közvetlenül uralta, az általa kivenezett gyarmati tisztviselőkön és az általa felbérelt rendfenntartó erő, Force Publique-on keresztül. (Róluk még később lesz szó.)

A gyarmati közigazgatás költségeinek fedezésére és a király magánpénztárának gyarapítására hamarosan kényszermunkában kötelezték a helyieket, hogygumit és elefántcsontot szolgáltassanak be a tisztviselőknek, a lakosságot kényszermunkában dolgoztatták az ültetvényeken, amelyeket nem ritkán lerombolt és leégetett falvaik helyén létesítettek. Amennyiben utasításaiknak nem tettek eleget, megkínozták, megerőszakolták, megcsonkították vagy megölték őket.

A becslések szerint a kegyetlenségek és gyilkosságok, valamint az éhínség és a trópusi betegségek áldozatainak száma 2 és 15 millió közé tehető, bár a legtöbb forrás 8–10 millió közé teszi a halottak számot. A becslések szerint 1908-ra a gyarmat lakosságának fele elpusztult.

A bennszülöttek könyörtelen kizsákmányolása és az elkövetett kegyetlenségek hamarosan nyilvánosságra kerültek, de a nemzetközi közvélemény csak Roger Casement brit konzul 1905-ös jelentése után szánta el magát a cselekvésre, miután olyan hírességeik is csatlakoztak a kampányhoz, mint Mark Twain.

A belga kormány a nemzetközi nyomás ellenére sem akart lépni, és csak 1908-ban annektálták a Kongói Szabadállamot, amelyet ezután Belga Kongó néven ismertek.

Magánélete sem volt erkölcsösebb hivatali munkájánál. Esküvője után pár nappal ágyába vitt egy színésznőt és a későbbiekben sem fogta vissza magát. Aktuális szeretőivel rendszeresen és nyilvánosan kocsikázgatott, megbotránkoztatva ezzel Brüsszel népét. 

Brüsszelben volt egy híres kupleráj, ahol gyermekprostitúció folyt. Sokak állítása szerint a király rendszeresen megfordult ebben a házban. 

Mikor II. Lipót a német császárnál volt látogatóban, távozása után szobáját a császárné lefertőtleníttette és füstölőkkel űzte ki a szobában maradt szellemét.

 


Hetvenéves jócskán elmúlt, mikor egy 17 éves prostituáltat vett maga mellé, akivel nyilvánosan is mutatkozott, és aki haláláig vele volt. 

Lipót 74 évesen hunyt el, de előtte még feleségül vette fiatal szeretőjét és Vaughan bárónőt csinált belőle. A társaságba így vezette be: Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam az özvegyemet. 
Esküvője utáni nap alhasi műtétet ejtettek meg rajta, aminek következtében elhunyt. 

Forrás: wikipedia, huszadikszazad.hu

 

 

Történelmi háttér: Cesare Lombroso

A képregény írásának megkezdése előtt megpróbáltunk olyan érdekes alakokat keresni, akik hiteles hátteret adhatnak történetünknek, mivel akkoriban nagy hírnévnek örvendtek - mára azonban feledésbe merültek.

Így bukkantunk a 101 éve elhunyt Cesare Lombroso olasz antropologus-kriminologusra.

 Lombroso 1876-ban jelentette meg élete főművét A bűnöző embert (L'uomo deliquente), amelyben a darwinizmust a fizionómiával ötvözve próbálta meg bebizonyítani, hogy az arcvonások egy értő szám számára elárulják a bűnözői hajlamot.

Ez az érdekes elmélet hihetetlen népszerűségre tett szert akkoriban, úgyhogy a derék professzor Verdi és Garibaldi mellett a leghíresebb olasznak számított a maga korában.

A könyvéből itt látható illusztrációból jól látható, hogy a neves professzor milyen alakok láttán menekült át az utcán az egyik oldalról a másik oldalra.

Mivel munkásságát mindenhol elismerték, a francia kormány például becsületrendet adományozott neki, II. Viktor Emanuel olasz király pedig a nemzet dicsőségének nevezte, ezért vérszemet kapott, és elméletét már-már Monty Python-i magasságokba emelte.

A Tanulmány a hordárok, teherhordók szakmai jellegzetességeiről című esszéjében például a rakodómunkások vállán keletkezett duzzanatról feltételezte, hogy az bizonyos mértékig rokon a tevék púpjával. A biciklizés a bűnben című írásában pedig nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a kerékpározási szenvedély csalásra, rablásra csábítja művelőit. (Ezt az elméletetét persze az utóbbi években a Tour de France eseményei mintha bizonyítanák.)

Cesare Lombrosóról bővebben még itt lehet olvasni érdekességeket.

Történetünkben Jan Verbelen, illetve a Belga Vas- és Acélipari Konzorcium mélyen hisz Lombroso elméletében, így a központ beléptetőrendszere is minden látogatót koponyaforma alapján kategorizál.

 

Jan Verbelen íróasztalán pedig ott hever, ha nem is teljesen jól olvashatóan, a professzor főműve, eredeti olasz kiadásban: A bűnöző ember - vagyis a L'uomo deliquente.